2012. november 30., péntek

Dr. Sárosi György- világbajnoki döntő

Magyarország kétszer nyert világbajnoki ezüstérmet: 1938-ban és 1954-ben. Sokszor tapasztalom, hogy az Aranycsapat sikereit sokan emlegetik, ugyanakkor hajlamosak megfeledkezni arról, hogy pár évvel korábban szintén volt egy világverő magyar csapatunk is.

1938. június 19-én a párizsi döntőn a Szabó - Polgár, Biró - Szalay, Szücs, Lázár -Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos összeállításban játszó magyar válogatott 4-2-re maradt alul Olaszországgal szemben. 


A korábban világbajnok-esélyesnek kikiáltott gárda góljait Titkos és Sárosi szerezte, ám e két találat sem volt elegendő a remekül védekező címvédőkkel szemben.  Hiába rendelkezett kiváló játékosállománnyal a magyar együttes, a hazánkban zajló rendszervita látványosan megrendítette mind a válogatott, mind a bajnoki csapatok teljesítményét. 

A FIFA kezdeményezésére megrendezett mérkőzésen Közép-Európa csapata három magyar játékossal a soraiban magabiztosan győzte le Nyugat-Európa válogatottját, a győztes  együttes csapatkapitányát  dr. Sárosi Györgynek  hívták. Az 1938-as világbajnoki „kudarcot” követően Sárosi még tíz esztendőn keresztül játszott a Ferencvárosban, az 1939/40-es és az 1940/41-es szezonban bajnoki  címet  nyert csapatával,  mindkét alkalommal gólkirály lett és többszörös Magyar Kupa-győztessé is vált ebben az időszakban. Az aktív labdarúgással 1948-ban hagyott fel, és még ugyanabban az  évben Olaszországba költözött, ahol -egy rövid svájci kitérőt követően- élete hátralévő részét is töltötte.

Korábbi írások: 



2012. november 29., csütörtök

Dr. Sárosi György- Ferencvárosi sikerek, válogatottbeli szereplések


A profiliga megalakulása nagy változásokat hozott a magyar futball életében. A csapatok nevei megváltoztak, az FTC-ből Ferencváros, az MTK-ból Hungária, az UTEból Újpest lett, a korábban külföldre szerződött labdarúgókból többen hazatértek Magyarországra. A váltás a Ferencvárosnak kedvezett, hiszen mind az 1926/27-es, mind pedig a következő idényben megnyerte a bajnokságot és ezzel történetének második virágzása indult el. A harmadik profi bajnokságot még mindig a tartalékcsapatból figyelte a 18 éves Sárosi, ám hogy komolyan számoltak vele bizonyítja, hogy 1929-ben a csapattal tartott egy dél-amerikai túrára, vagy ahogy abban az időben nevezték, portyára.  A tűzkeresztségen végül 1931-ben esett át, a szegedi Bástya ellen lépett életében először pályára a honi bajnokságban, majd szintén ez évben a válogatott címeres mezét is magára húzhatta Belgrádban. A középcsatárként és középfedezetként is bevethető játékos vezérletével a Ferencváros a bajnokságot 100%-os teljesítménnyel nyerte meg, és még ugyanabban az évben Sárosi a Közép-európai Kupában három gólt rúgott az Üllői úton a Juventusnak. Ennek a mesterhármasnak később nagy szerepe volt karrierje alakulásában, hiszen az olaszok erre a teljesítményére (is) emlékezve keresték fel 1952-ben és szerződtették le a Juventushoz edzőnek. Ezen kívül egyéb olasz kötődés is felfedezhető a játékos életében. Az 1935-ös Közép-európai Kupában az AS Roma csapatának rúgott nyolc találatból négyet  Sárosi jegyzett, az 1937-es döntőben a Ferencvárosnak a másik római együttest, a Laziót sikerült legyőznie  Sárosi mindent eldöntő góljával. 

Szintén ebben az esztendőben történt, hogy a Csehország elleni 8:3-ra végződött mérkőzésen  Sárosi hét gólt rúgott a világ legjobb kapusának kikiáltott Planickának, ezzel azóta is tartja a rekordot az egy válogatott mérkőzésen rúgott gólok számát tekintve.  A meccs főszereplője szerényen ennyit nyilatkozott erről a találkozóról: “Akkori sikeremet Cseh Matyinak és Zsengellér Gyuszinak köszönhettem. Amikor az első gólt berúgtam, Gyuszi odajött hozzám és azt mondta: Gyurka, neked ma megy a góllövés, megbeszéltük Matyival, mindent rád játszunk. Így is volt, nagyon igyekeztem, mert nem akartam, hogy a két jóbarát csalódjék bennem…”. További olasz kötődés a játékos életében, hogy habár az 1934-es olaszországi világbajnokságon csak egyetlen meccsen jutott szóhoz (igaz, akkor gólt is szerzett az osztrákok ellen), a négy évvel később rendezett eseményen már csapatkapitányként vezényelte a magyar válogatottat az olaszok elleni döntőben.

Korábbi írás: Dr. Sárosi György - fiatal évek


2012. november 28., szerda

Dr. Sárosi György - fiatal évek

Ma útjára indítok egy sorozatot egyik kedvenc labdarúgómról, dr. Sárosi Györgyről (Budapest1912szeptember 16. – Genova1993június 20.). Nem volt nehéz dolgom az anyagok összegyűjtésénél, ugyanis szakdolgozatomat is annak idején róla írtam :)

Igazán sportos családban született a későbbi labdarúgó, hiszen Béla öccse a Ferencvárosban és a válogatottban is csapattársa, László bátyja pedig úszó és vízilabdázó, az 1976-ban olimpiai bajnok ifj. László édesapja volt. A szabómester apa –a család nehéz anyagi helyzete ellenére sportos szellemben nevelte fel három gyermekét, György, vagy ahogy később szurkolók ezrei becézték, „Gyurka”  a labdarúgás mellett úszott, vízilabdázott, teniszezett, atletizált és pingpongozott. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a harcosabb sportágak, mint az ökölvívás vagy a birkózás mindig is távol álltak tőle, békés természete inkább a csapatsportok felé fordította figyelmét. Ez a tulajdonsága később többször is akadályozta pályafutása során, mégis mind klubszinten, mind a válogatottban csapatkapitánnyá tudott lenni, ami a gyenge fizikuma és kevésbé harcos természete ellenére is igen nagy elismerés egy labdarúgó számára. Gyermekkorában sokáig párhuzamosan űzte a vízilabdát és a futballt, ám idővel be kellett látnia, hogy a két sportág együttes gyakorlása veszélyezteti a fizikumát (gyakran játszott délelőtt vízilabda-, majd ugyanazon napon délután labdarúgó-mérkőzésen), így végérvényesen a futball mellett döntött. A kis Sárosi a MAFC-pálya közelében nőtt fel, társaival iskola után a grundon, a Műegyetem alagsorában lévő tornateremben vagy ha felszabadult, a futballpályán gyakoroltak, többnyire rongylabdával. Önéletrajzi regénye szerint egy iskolai bajnokság alkalmával figyeltek fel a 15 éves fiúra és hívták be az FTC ifjúsági csapatához próbajátékra. A Fradi későbbi legendás játékosa így emlékezett vissza erre a napra: „Zsazsa bácsi…elhatározta, hogy kipróbál a már befutott játékosok között…Először próbára tette a labdaérzékemet. Levétel, átvétel, passz, fejelés  stb. Azután kipróbált a kétkapus játékban. Némán nézett és el-elmosolyodott.” Az ifjúsági csapatból aztán az amatőrökhöz került, majd 1931. május 21-től kezdve a profi Ferencváros játékosa lett.



Bozsik, az alvezér (Kispest, 1925. nov. 28. – Budapest, 1978. máj. 31.)


A szegény családból származó fiú a kispesti grundon rúgta a rongylabdát és közben kifutófiúként kereste a megélhetéshez szükséges pénzt. A Kispest profi csapatába 1943-ba került, edzője kezdetben Puskás Ferenc édesapja volt, később a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv is irányította a csapatot (nem csoda, hiszen 7 játékos is tagja volt ekkor a válogatottnak). Bozsik 1952-ben olimpiai bajnok lett, tagja volt a legendás Aranycsapatnak és emlékezetes gólt szerzett a londoni Wembley-stadionban az angolok ellen. Ekkor jegyezte meg egy újságíró az akkor parlamenti képviselőként is ténykedő Bozsikról: "Ez a képviselő megérdemelné, hogy miniszterelnök legyen!"

Emlékezetes történet, hogy 1951-ben Szusza Ferenccel és Puskással próbáltak közben járni a honvédelmi miniszternél Szűcs Sándor érdekében, akit disszidálási kísérlete miatt halálra ítéltek. Annak ellenére, hogy Puskás igen jó viszonyt ápolt a miniszterrel, a segítség későn érkezett, az ítéletet végrehajtották.

Bozsik utoljára 1962-ben szerepelt a válogatottban, később a Honvéd szakosztály-vezetője, majd elnöke lett. A kispesti stadion és a nyíregyházi labdarúgó akadémia ma az ő nevét viseli.

Kevesen tudják, hogy az Aranycsapat tagjai nem minden esetben kapták meg itthon a végtisztességet haláluk után. "A diktatúrában elhunytak halálhíréről többnyire késve és csak felületesen tájékoztatták az olvasókat, állami temetés pedig szóba sem jöhetett, egy focista ilyet általában nem kaphatott, egy futballista erre a legritkább esetben szolgálhatott rá. Bár Bozsik József kivételt képezett.... Bozsik József viszont megkapta az őt jogosan megillető végtisztességet 1978-ban. Bozsiknak a szívével voltak gondjai, ezért nem is vállalta egy meccsnél többször a kapitányságot. A középpálya agya nagy és szervezett búcsúztatásban részesült, koporsóját társai vitték, ezrek nyilváníthatták ki részvétüket." (www.sportgeza.hu)

Bozsik József a farkasréti temetőben nyugszik.


2012. november 26., hétfő

A londoni 6:3 margójára

Biztos vagyok benne, hogy minden futballszerető futballszakértő el tudná sorolni az évszázad meccsének fontosabb momentumait, a gólszerzőket, az összeállításokat stb.

Sok bőrt lehúztunk már erről a mérkőzésről, hisz -sajnos- nagyon régen  történt. Ezért az újabb okosságra és személyes véleményre most én nem vállalkoznék, de mindenképp szeretnék megemlékezni erről a felejthetetlen meccsről. És hogy ki fog nekem ebben segíteni? A legkompetensebb személy, Sebes Gusztáv. 

"A mérkőzés után az angol játékosok odafutottak a magyarokhoz, ölelgették őket, gratuláltak nekik. Páratlanul szép, sportszerű jelenet volt. Utána az angolok mindaddig a pályán maradtak, amíg a magyar csapat a százezresnél nagyobb közönség tapsvihara között az öltözőbe vonult. Így mutatták, hogy az ünneplés szerintük is csak a magyar játékosoknak szólt....Az "évszázad mérkőzésé"-t jóformán minden kiváló európai futballszakértő végignézte. Hosszú ideig tartott, amíg valamennyiük sajtónyilatkozatát alaposan áttanulmányoztam. Nem a dicsérő jelzők, hanem a szakszerű észrevételek érdekeltek.

Stanley Rous, aki ezt a nagy erőpróbát kezdeményezte, így kezdte nyilatkozatát:

-Sajnos, a magyarok nem engedték bemutatni a mieinknek, hogy tulajdonképpen mit is tudnak...A magyarok új elemeket vittek a játékba, és ezzel előrelendítették a sportág fejlődését. A csatárjáték terén új utat törtek...

Az angol válogatott csapat szövetségének magalakulása után kilencven esztendővel a magyaroktól szenvedte el az első vereséget hazai pályán." (Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások)

Találtam még egy érdekes megemlékezést a legendás mérkőzésről. A francia rendező, Jean-Luc Godard például kívülről fújja az Aranycsapat tagjait, A mi zenénk c. filmjében pedig utalást is találunk a magyar focisták csodálatos győzelmére: "A kapuson  kívül az összesre emlékszem: Puskás ("a vágtázó őrnagy"), Bozsik, a jobbszélső ("az alvezér"), Sándor ("az őrült szélső"), Kocsis ("az aranyfej"). Az angolok közül viszont csak Stanley Matthews jut eszembe". (www.mult-kor.hu)